Hit, remény, cselekvő szeretet

Re­mény­ség nél­kül le­he­tet­len ki­tel­je­se­dett, örömteli, al­ko­tó éle­tet él­ni. A ke­resz­tény em­ber re­mény­sé­ge szi­lárd hi­té­bõl táp­lál­kozik, mely­nek va­ló­sá­gos, meg­­bíz­ha­tó alap­ja Is­ten sza­va. A jól is­mert ke­resz­tény írónõ sok­szor fel­tett kér­dé­sek­re tár­ja fel a Szentírás vá­la­sza­it: „Ho­gyan üd­vö­zül­he­tek?”; „Mi az, hogy hit?”; „Ha hi­szek, szól-e ne­kem a tör­vény pa­ran­csa?”; „Mit ér­nek a jó cse­le­ke­de­te­im?”; „Hin­nem kell vagy cse­le­ked­nem?”; „Ha Krisz­tus ál­do­za­ta min­dent el­vég­zett, mi az én ten­ni­va­lóm?”.

Istentõl me­net köz­ben is kér­dez­he­tünk; akár azért, mert az út ele­jén va­gyunk, akár azért, mert el­té­ved­tünk vagy el­bi­zony­ta­la­nod­tunk, ne­tán el­távolodtunk a kö­ze­lé­bõl.

Vá­la­szai fel­sza­ba­dult, öröm­te­li ta­nít­vá­nyok­ká te­het­nek, ha va­ló­ban ér­de­kel bennünket Is­ten evan­gé­li­u­ma, és ha se­gít­sé­gé­vel ké­szek va­gyunk hi­tünk lám­pá­sá­nak ka­nó­cát na­pon­ta fel­jebb csa­var­ni.